2022.07.25-29 Kačna jama - A Láma küldetés
BESZÁMOLÓ, ÖSSZEFOGLALÓ
Esemény: Kačna jama - A Láma küldetés
Helyszín, időpont: Divača, Karszt-hegység, Szlovénia; 2022.07.25-29
Esemény jellege: barlangi kutatás
Az esemény célja: A Kačna jama Lamski rov nevű részének a feltárás folytatása
Résztvevő PFBKE tagok: Szabó Etelka, Csepreghy Anna, Markó Gábor és Váczi Ábel
Résztvevő külsős személyek: ez cseh barlangászok akciója, akik meghívnak minket rendszeresen a kutatásra
Összefoglaló:
Hétfő: Érkezés Láma-földre
Késő éjjel érkeztünk meg a megszokott töbör-táborunkba. A cseh barátaink még ébren virrasztottak, hogy fogadják érkezésünket. Jól esett a hideg sör, amit rögtön a kezünkbe nyomtak. Rég láttam őket és nagyon jó ismét viszont látni ezeket a kedves arcokat és hallani a cseh nyelv lenyűgöző magánhangzótlan ritmusát. A betűk pont ott hiányoznak, ahol az ember a legkevésbé számít a hiányukra. De a verbális kurkászás nem tartott sokáig, mindenki igyekezett a hálózsákjába, hogy a holnapi leereszkedéshez erőt gyűjtsön. A féltető alá befészkeltem magam, utolsó álmos felpillantásnál ellenőriztem, hogy a csillagok a helyükön vannak-e. A legkisebbek is tényleg ezerrel világítanak itt. Mialatt egy „plch” (pele csehül) pedig rákezdett a társát hívó prüszkölő énekére, de már nem volt erőm a pofájába világítni, hogy az állatok iránti rajongásomnak hódoljak. Igaz, valószínűleg ő sem engem akart azon az éjjelen.
még a felszínen, ereszkedés előtt (Pavel Kubálek képe)
Kedd: Láma cserkészek
Három év kihagyása után ismét a megszokott aknába ereszkedek Pannival, Böbbenettel és Ábellel. Ez az akna szinte alig változott az elmúlt században. Az akna bejáratában a növényi zöld ezernyi árnyalatban hálálja meg a reggeli kiadós esőt. Európa más országaihoz hasonlóan itt is rég esett. Egy eltévedt felelőtlen szikra berobbanthatta volna az egész erdőt, leégetve az egész felszínt és azt a kevés növényzetet, ami úgy-ahogy boldogulni tudott az amúgy is száraz karszt felszínen. A barlang is száraz lesz, figyelmeztetnek a csehek, akik két nap után ismét a felszínre jöttek. Részben azért, hogy a barlangi dermedtségüket feloldják a felszíni forróságban, és részben azért is, hogy érkezésünket fogadhassák. Így a bivakba extra adag vizet viszünk és minden palackot csurig töltünk. Felmerül bennem a rácsodálkozó kérdés: a körülöttünk levő jelenségek már maga a klimatikus változás része, vagy csak egy extrább zaj az anomáliák sorozatában? Nem tudom. Néha a következő hetemet is képtelen vagyok időben elhelyezni, vagy a napok eseményei tűnnek heti hosszúságúnak. Ebből kiindulva nem várható el az emberiségtől, hogy években vagy dekádokban gondolkodjon. Vélhetően őseink túléléséhez ez a képesség sem kellett, így erre a képességre nem is lehetünk túl büszkék. De ki tudja? Lehet, hogy a modernnek mondott ember túléléséhez meg pont ez kell… A barlangot fürkészem, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Pár év kihagyása is már elég volt ahhoz, hogy a fő dolgok kivételével az ismerős és kedves alakzatok megváltozzanak és a barlang egy másik formáját mutassa. Nem szebbet vagy rosszabbat, csak másabb lett. Egy sárfolyás talán örökre eltüntette azoknak a kedves kis hófehér barlangi gyöngyöknek a lassú épülését, amiknek a fejlődését már több, mint tíz éve figyelem. Viszont előbújtak a sár alól olyan alakok is, amiket eddig a barlang rejtve tartott előlünk. A barlangok is, ha lassan, és csak nagyon apránként, de változnak, ami csak akkor látszódik, ha 10 években mérjük az időt.
ereszkedés lefelé a klasszikus úton, itt még van napfény (Pavel Kubálek képe)
A bivakban elfoglaltuk a megszokott kis szigetünket és kis rendezkedés után előkészítettük a következő napot. A csónakunkat, a neopréneket és némi felszerelést elvittünk a Láma-ág elejébe. Út közben Panni elment a csehekkel, hogy egy helyszínt megnézzen. Lesz ott még dolgunk és nem baj, ha tőlünk is tudja valaki oda az utat. Ábellal levittük a csónakot a Reka-szintjére és keményre fújva a csehek már kissé petyhüdt csónakja mellé fektettük. Ezzel a mai napi küldetésünket is teljesítettük. Visszatérve a bivakba elkezdődött a főzőcskézés és a másnap tervezgetése.
Szerda: A Láma arca
A napi első feladatunk volt felderíteni egy vízesésben végződő járatrészt a Reka-szintjén, hogy megnézzük a végét új lehetőségek után kutatva. Magyar viszonyokhoz képest a lehetőségek már egy töredékéért is lapátot ragadtunk volna. Kačna viszonyokhoz képest azonban ezek nem voltak elég csábítóak. Az átnézés és a kirándulás után felkapaszkodtunk egy agyagdombra (szemben az Artvize), aminek a tetején volt egy kis kőfülke. A kőfülke alján meg egy vizes sárszifon. Jött belőle egy csordogáló kis erecske, ami eltűnt az agyagdomb repedéseiben. Böbbenet és Ábel derekasan nekiláttak a szifon vizének lecsapolásához, hogy be lehessen kúszni és körülnézni. Pannival addig nekiláttunk egy hamar-ebédet főzni szmekből.
Mire befejeztük az ebédet Tomasék is megjelentek. Ők is a vízesés felé haladtak turistáskodni a komolyabb meló elkezdése előtt. Mikor visszafele jöttek, Pannival hozzájuk csapódtunk a csónakkal. Az volt a feladatunk, hogy a tavas részeket feltérképezzük („Zabje jezero”). Egyik csónak a pontot fixálta, míg a másikban a lézerezés ment a rajzolással. Remekül haladtunk, és nagyon kalandos volt a vízen himbálózni és a mély vizet kémlelni. A térképezés után feladatunk volt, hogy Pannival összecsomagoljuk a csónakokat és beszedjük a szanaszét hagyott köteleket. Közel egy órás birkózás után mindkét csónak bekerült a bagbe, majd összeszedtük Böbbenetéket. Amikor jöttek le a bontóhelyről Böbb teste fényesen és ezüstösen csillogott. Nem értettem, hogy miért kellett ennyire nekivetkőznie. De mielőtt nagyon zavarban kezdtem volna lenni a látványtól, már a Rekában volt és mosta a neoprénjéről azt a sáros krémet, amit a sárszifonban magára kent. Ábel szintén nyakig elmerült tisztálkodás céljából a térdig sem érő folyóban. Azonban overálljának lógó cafatjai könnyen elárulták, hogy az ő a testét bizonyosan kültakaró fedi. Olyan-amilyen… Nehéz elhinni, hogy ez a kis szelíd víz ugyanaz a folyó, ami ha megnő, akkor kitölti azt az irdatlan nagy járatot, és kedvétől függően felnézhet a még magasabb szinteken lévő folyosókba is. A csónakokat a hátunkon ellámáztuk a következő csónakos kalandok helyszínére, és utána visszakotródtunk a bivakba.
Csütörtök: Belámulni
Kis magyar csapatunk kettévált. Áble és Böbbenet visszamentek a bontóhelyre, amit ma mindenképpen be akartak fejezni vagy legalábbis letisztázni, hogy érdemes-e további munkákra. Ma már egy ásót is kaptak a feladatukhoz. Ez nagy technikai előrelépés volt a tegnapi szerszámparkjukhoz képest, ami akkor csak egy nagyobbacska kőműves kalapácsból állt. Tekintve az átmozgatandó agyagkupac méretét, tegnap arra a kis hitvány eszközre hitetlenkedve gondoltam. Mintha egy heringet kaptunk volna az erdő leghatalmasabb fájának elpusztításához. Szerencsére Ábelék nem sokat gondolkodtak. Legalábbis ezen biztosan nem. Eszetlenül ástak és kapartak. Szerencsére, mert a nap végére leeresztettek a kis tavacskából vagy jó fél métert (a bivakban már 70cm volt J). Így viszont már be tudtak lábbal jutni és letapogatták. Kiderült, hogy bár folyik bele víz, ez egy viszonylag zárt kőfülke, aminek nincs továbbjutása.
Amíg Ábelék iszapot gyúrtak, Pannival és Holl Balázs fiatal énjével elmentünk térképezni („Novi set”). Odaérve bevillant egy korábbi látogatásom évekkel ezelőtt és talán térképeztünk is. Persze akkor csónakunk és neoprénünk sem volt. Ráadásul a térkép folytatásához is csak kurta információt kaptunk (azaz, a „terem közepén lévő kő teteje”), ami magában rejtette a pontatlanságot. Így az akkori munkánk csak a pillanatnyi igényeknek megfelelő előfelméréshez volt elég. Ma ismét hajóskapitány lehettem. A tó („Dobra voda”) túloldalán egy igazán szuper és hatalmas cseppkőlefolyás volt, ahonnan a térképezős kolléga érkezését vártam. Rá várva igazán volt idő megfigyelni a barlang gazdag élővilágát. Csak pár arasznyi barlangi felületet átvizsgálva olyan jószágokat láttam, amelyek igazán lenyűgözőek voltak és tényleg most láttam őket először. Panni addig a tó túloldalán szórakoztatta a másik két cseh srácot. Amikor kész lettünk a tó felmérésével, átmentünk a járat másik végében lévő tóhoz („Miranovo jezero”), és ott is alaposan feltérképeztük a helyet, aminek a túloldala egy sötét vizű, mély szifont rejtett. A dolgunk végeztével a kér markos cseh legény elmosta a csónakot és becsomagolta, majd a tavas részeket hátrahagyva fellámázták a csónakot. Számunkra ugyanitt, a folyosó harmadik járatában folytatódott a munka. A tavas részek után egy igazán neoprénes-köteles szakasz következett („Romanija”), amit korábban csak azért nem tudtunk bejárni, mert nem voltunk eléggé felkészülve a kihívásokra. Most a neoprén jó szolgálatot tett, amikor derékig meg kellett merülni a kristálytiszta vízben. A járat nem volt hosszú vagy különösen tágas. Sőt, a mérete Kačna mértékkel mérve meglehetősen hitvány volt. De ezt ellensúlyozta a meglepően gazdag cseppkő díszítés. Lehet, hogy csak az éhség mondatta velem, de némelyiket igazán szép főtt tojás alakúnak láttam. Ugyanakkor a járatban ott volt a víz kitartó munkája is, amely a legkeményebb kőből is homokot képes őrölni, ha elég idő áll a rendelkezésére. Így a fal sok helyen lyukacsossá vált, amik olykor éles kőpengék váltottak fel és fenyegetően meredeztek ki az átformált kőfalból. Igazán lenyűgöző formavilág volt. A hozzá gondosan megválasztott narancssárga, barna és fekete árnyalatok vegyes pompájával együtt egy különdíjjal jutalmaznám a járatrész produkcióját. Ez a forma és színvilág nagyon vonz és egyben le is nyűgöz. Még ennyi év elteltével is, megunhatatlanul.
Este a másnapi kimenetel miatt, hogy kevés plusz teher legyen, meg a sikeres lámavadász akció öröme alkalmából, meg nagyon is azért, mert pusztán sokéves barátság köt össze bennünket, egyszerűen szárazra ittuk a bivakot.
csoportkép a bivakban (Pavel Kubálek képe)
Péntek: Láma birodalom gazdagsága
Nem volt hosszú az éjszaka. Részben a tegnap esti dorbézolés miatt, részben pedig azért, mert nyolcra kértünk ébresztőt. Furcsa módon egyikünk sem hozott órát, így napközben a bioritmusunkra tudtunk csak hagyatkozni. Ha nem is svájci óra pontossággal, de ezzel azért elég jól el lehetett boldogulni. Így maradt számunkra Tomas Jingle bells dallamára rögtönzött ébresztő éneke, ami minden nap kezdetén más és más újdonságot nyújtott, jócskán belekeverve az aktuális események sorozatát, de még a meg nem történtekét is. Óvatos és halk főzőcskézés, csörömpölés és pakolászás után felkészültünk a bivak elhagyására, magunk mögött hagyva a Pescena Dvorana hatalmas termét, ami az elmúlt napokban nappali, közösségi tér, háló- és fürdőszobát is jelentette egyszerre. Utolsó kézfogások, üdvözlések és jókívánságok kíséretében átkúsztunk a bivak kapuján és lámaként megindultunk a kijárati akna irányába.
a bejárati aknák lentről nézve (Pavel Kubálek képe)
A Kačna bejárati aknájában való feljövetel mindig tartogat számomra varázslatos kis epizódokat, amik akkor kezdődnek, amikor elérem a széles aknaszáj felső 50 méteres szakaszát. Ez a rész átmenetet képez a barlangi és a fenti világ között, amikor a sötétséget és a hűs levegőt szép fokozatosan felváltja a világosság és a perzselő forróság. A kimenetelünk idejében a napsugarak pont átvilágították a barlang falán növő páfrányok és más növények friss zöld leveleit, és a moha zöldje is még harsányabb lett ebben a megvilágításban. A barlang levegője párában úszott, amibe berepültek a fentről lemerészkedő lepkék és más repülő jószágok, hogy felfrissüljenek, és átmeneti menedéket találjanak a felszínen tomboló hőség elől. Egy korábbi kijövetel jutott az eszembe: egy kicsi lepke, hatalmas csápokkal és 1-2 centis szárnyakkal eszméletlenül kepesztett kifele az aknából. Jó darabon együtt haladtunk egymás mellett, alig egy méterre egymástól. Én a kötélen, ő a szárnyait csapkodva a levegőben. Tudtam, hogy kettőnk teljesítménye közül az ő küzdelme volt nagyobb, mert ha egy pillanatra is megpihen, visszazuhan a mélybe és talán soha nem lesz annyi ereje, hogy ismét megpróbálja elérni a fényt.
A csörlővel fellámáztuk a cuccainkat, amik nélkül ki tudja, hogy ilyen fura helyeken meddig tudnánk életben maradni. Rövid tábori fürdés után megkezdtük a hazafelé tartó utat. A hazaút során eszembe jutott a kiszáradó Kačna, a felszíni forróság, tűzveszély, klimatikus anomáliák… Elmerengtem az érzékszerveink korlátoltságán. Még képesek vagyunk ezen apró jelek detektálására és rögzítésére, de arra már nem vállalkozhat a fejünkben pöffeszkedő zselés kocsonya, hogy magunk előtt lássuk az egész világunk rendszerét és összetettebb működésének megértését. Ha meg is értenénk a rendszer egy-egy elemének működését, amire az efféle titkok feltárására emberi kíváncsiságunk kihívásként tekint, vajon emberi természetünk engedi-e, hogy változzunk a túlélés érdekében? Vagy miután már megismertük ezeket, nem inkább meg akarnánk-e csinálni okosba a rendszert, csak hogy emberi természetünk jelenlegi integritását konzerváljuk? Valószínű, hogy az intelligencia önmagában nem elég a túléléshez. De vajon milyen kompetencia hiányzik még az emberiség profiljából?
És valóban. Késő éjjelre hihetetlenül messzinek tűnt térben és időben mindaz, ami csak a mai nap történt. Szinte felfoghatatlan ez tér-idő léptékváltás, hogy reggel még a barlang sötétjében ébredtünk és este puha ágyban fekszem. De lehet, hogy csak azért tűnt úgy, mert a lelkem lámasága egy kicsit lemaradt a nagy utazásban és még mindig valahol a két világ között kóvályog.
Markó Gábor
